Vannak lemezek, amelyek nem csupán zenét kínálnak, hanem tájakat. Az Ouzo Bazooka új albuma, a Kapaim ilyen. Nem lehet csak úgy háttérzenének bekapcsolni: belemászik a bőröd alá, és magával visz egy poros, izzó világba.
A zenekar egy 2013 végén alakult Tel-Avivban. Zenéjük? Egyedi kelet-nyugati keverék: közel-keleti dallamok + psichedelikus / surf / garage rock.
A nyitó szám már rögtön megadja az alaphangulatot: súlyos, ragadós groove-ok, arabos dallammenetek, pergő dobolás. Aztán szépen sorban épül rá a fuzz, a torzított basszus, és az a szinte rituális ének, ami egyszerre idéz templomi kántálást és garázsrockos kiabálást.
Megáll a kép egy pillanatra, mintha régi Super8-as filmen vetítenék, aztán újra elindul a dob, és visszatér a hipnotikus zakatolás.
A számok külön-külön is erősek, de igazán lemezként működik: egy történetet mond el, még ha nem is szavakkal, hanem hangszínekkel. Néhol kicsit sötétebb, borongósabb, néha már idegesítő hangzással. Van benne valami nyugtalanító.
Nem könnyű lemez. Néha önismétlőn zakatol, és pont ettől hat. Hallgatás közben észreveszed, hogy lassan elkezd leszívni – nem pörget fel, hanem húz lefelé, bele egy mélyebb, sötétebb helyre. De közben végig ott van a groove, ami miatt mégsem akarod leállítani.
Egyáltalán nem steril a hangzás. Olyan, mintha tényleg egy föld alatti klubban vették volna fel, ahol izzadnak a falak, és a színpadon egy vékony lámpa világít. Nem is látjuk a zenészeket, csak néha csillann meg a gitár krómozott részei. A gitár, ami szennyes és zajos, a dob tompán puffog, a basszus pedig lüktet, mint a vérnyomás.
Ha szereted a pszichedelikus rockot, a sivatagi fuzzos hangzást, a közel-keleti skálákat, de közben bírod, ha egy lemez nem csak simogat, hanem kicsit szembenézésre kényszerít, akkor a Kapaim nagyon fog működni.
Érdemes meghallgatni. De tényleg hallgatni.
