szerda, augusztus 08, 2012

Kárpátalja 2012 avagy a Palóc Társaság honszerető túrája

„VERECKE HÍRES ÚTJÁN...“

Három év elteltével ismét Kárpátaljára vezetett utunk. Bene község ismét vendégül látta kis csapatunkat és biztos pontként szolgált Ukrajnában tett vadregényes kirándulásunk alatt.

---UTAZÁS---

Csütörtök reggel Szlovákgyarmaton csatlakoztam a már buszon ülő kirándulókhoz. Rita már lelkesen integetett a busz ablakából (3 évvel ezelőtt ugyanilyen szituációban találkoztunk először). Buszunk a határon átkelve 9:15-kor indult Kárpátalja felé. A magyar-ukrán határt Beregsuránynál léptük át egy óra várakozást követően. Bár én még emlékszem azokra az időkre mikor a határátkelőkön várakoztunk, most mégis furcsa volt az a katonai ellenőrzés alatt tartott óra, amit a határon töltöttünk.
Szerencsére “gyorsan” végeztünk és már robogtunk is tovább Bene falu felé, ahol találkoztunk kedves vendéglátóinkkal és elfoglaltuk szálláshelyeinket. Megvacsoráztunk (csípős húsos-grízgombócos zöldségleves, majd töltött káposzta) – megj.: a háziasszonyunk, Szilvi, kitűnő étkeket tett elénk minden reggel és este. Késő délután a Faluházban a helyiek zenés-táncos műsorral készültek és csaltak mosolyt az utazástól fáradt arcunkra, majd egy kis borkóstolóban volt részünk ott helyben.
Köszönet érte :) Az esti műsor után visszagyalogoltunk szálláshelyünkre (kb. 1 km).

---ELSŐ NAP---

Ébredés után bőséges reggeli következett, majd buszba szálltunk és megkezdtük első csillagtúránkat. Utunk a Vereckei-hágóra vezetett. Munkács vára mellett is elhaldtunk.
Az egész túra alatt feltörtek bennünk a három évvel ezelőtti szép és néha vicces emlékek. Az emlékműhöz vezető szerpentines út már 3 évvel ezelőtt sem volt túl jó állapotban. A helyzet mára sem változott, talán inkább romlott. Profi buszsofőrünknek (Bartal Péter) köszönhetően szerencsésen “kitekeregtünk” a hegyre a keskeny úton, majd kis megemlékezést tartottunk, ahol Rita is elmondott egy verset.


Néhány fotó elkattintása után aztán vissza indultunk buszunkhoz. Felülve lefelé vettük az irányt, majd folytattuk utunkat Szolyva felé... Szolyván a „málenykij robot“ áldozatainak felállított emlékműnél hajtottunk fejet, emlékeztünk meg a elhurcolt áldozatokra, kiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak.
Útban a szentmiklósi várkastély felé egy pillanatra megálltunk egy obeliszknél, ami egy lovastul eltemetett honfoglaláskori harcos sírját jelöli.
Hihetetlen érzés volt belegondolni abba, hogy honfoglaló őseink ugyanazon a földön álltak egykor, min most mi. A szentmiklósi várkastélyt sajnos csak kívülről tekintettük meg. Innen utunk Munkács belvárosába vezetett, ahol a város sétálóutcáján töltöttünk el egy kis időt. Itt a város sétálóutcáján található Munkácsy mellszobra is. Mielőtt buszra szálltunk volna egy kis frissítővel oltottuk szomjunkat.
A nap utolsó állomása Beregszász volt. Ebben a “legmagyarabb”-nak mondott városban egy kis séta várt még ránk a belvárosban, melynek épületei jelenleg is nagy felújítások alatt állnak.
Vacsora után (borscs, túrós csusza, vodka) a nap záróakkordjaként borkóstolón vettünk részt, ami nagyon jó hangulatban telt, köszönhetően a remek boroknak, ill. a vicces borgazdának, aki mondanivalóját viccekkel, érdekes történetekkel tűzdelte tele.
Nagyon jól éreztük magunkat a kis pincében a benei borok között. Vásároltunk is három féle kitűnő minőségű benei bort (a 3 éve vásárolt benei bort még mindig tartogatjuk egy nagy alkalomra :) , a gazda szerint, akitől anno vásároltam ezt a bort vásárolta (aki most is vendégül látott minket) azt mondta, hogy megfelelően tároltuk a bort és csak jobb lesz az évek múlásával – Rita már megkóstolná... :)))....).

---MÁSODIK NAP---

Mai túránk volt a leghosszabb. Az egyik 1000 éves határ a célunk – a Tatár-hágó, Európa közepének érintésével, ami Benétől több mint 200 kilométerre található. Reggeli után Técső felé indultunk, ahol sajnos nem tudtuk megtekenteni a református templomot, amely kazettás mennyezetéről híres (majd visszanézzük a három évvel ez előtti fotókat). Innen Rahóra vezetett utunk, ahol tanui voltunk a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásának. Bátrabb utastársaink még lábaikat is megmártották a hűs habokban.


Következő uticélunk a Tatár-hágó volt... Én itt valamiféle kilátást, panorámát vártam (olyat, mint a Vereckei-emlékműnél...),de ez valahogy elmaradt.
Nem találtunk itt emlékhelyet, csak árusokat, akik mind ugyanazt a portékát kínálták az arra utazóknak. Visszaindulva Bene felé fél óra erejéig megálltunk és készítettünk pár fotót Európa közepén (az Európa közepét jelölő obeliszknél),
majd Visken, melynek fele lakossága még magyar... megtekintettük a festett famennyezetű református templomot és udvarát, mely egy botanikus kertet rejteget...




Ezt követően már csak a visszaút maradt Benébe. Sok kilométer van a hátunk mögött, de szép tájakon barangoltunk ma is. Vacsora (zöldbabfőzelék, hajdina kása, csirke és uborkasaláta) után, Rita, Bőhm András és én sörözni mentünk. Meg kell említenem, hogy a falubeliek nagyon kedvesek, igazán vendégszerető emberek. Még él az a szokás, hogy a házak előtti padokra kiülnek az emberek munka után és beszélgetnek egymással, közben esetleg valami kézimunkát (pl.: babfejtés) csinálnak vagy őrzik híres barackjaikat, melyeket az út mentén árulnak. A hat nap alatt többször végigmentünk a falun és nagy meglepetésemre mindig, mindenki hangosan, szépen, magyarul (mivel magyarok) köszönt nekünk vagy épp fogadta a mi köszöntésünket. Kisgyermekek integettek felénk, mosolyogtak. Jó érzés volt, nem éreztük azt, hogy idegenek lennénk.

---HARMADIK NAP---

Reggeli után buszra ültünk, összeszedtük kis csapatunkat és mivel ez a mai nap a “várlátogatós” napunk, első állomásunkon, Munkács várának falai között kalandoztunk.


Elkészült egy “akkor és most” fotó, melynek egyik darabja három éve készült, mikor megismerkedtem Ritával (életünk első közös fotója) :)



Az idegenvezetőnk, a tiszaújhelyi Mihók Richárd, aki mindig velünk volt, széleskörű tudásából merítve tanított minket, mesélt nekünk a buszban is és a különböző helyszíneken is. Várlátogató napunk következő állomása Nevicke várroma volt.


Ez Kárpátalja egyik leglátogatottabb várromja (itt a telefonomról hazai hálózaton keresztül tudtam telefonálni...) Ungváron is megtekintettük a várat és annak udvarát.
Itt több kiállítás és tárlat várt minket, különböző témakörökben (korabeli fegyverek, hangszerek, öltözetek, geológiai, zoológiai, archeológiai stb..)
Sétáltunk a belvárosban, megnéztük a görög katolkus templomot, majd fagyiztunk és söröztünk az Ung folyó partján.


Következő állomásunk Szerednye volt, ahol a temlomos lovagok által épített vár romjainál töltöttünk el egy kis időt.
A várromhoz egy füves, gazos területen keresztül jutottunk be. Szerintem az itt lakók nem is sejtik mekkora kincset birtokolnak...

Mára tervezett utazós programunk ezzel véget is ért, visszaindultunk Benébe. Már vacsora várt minket (tyúkhúsleves, főtthús, rakott karfiol) Vacsora után vasárnapi szentmisére siettünk, ahol egy fiatal atya bölcs gondolataival lettünk gazdagabbak.
Igazán a mai emberhez szólt prédikációjában, a mai ember nyelvén, mai példákat felhozva. (a hitet a Láthatatlan Kiállításhoz hasonlította – szuper volt!) A szentmise után a faluház előtti faragott szobrokkal ismerkedtünk (7 vezér, kopjafák stb. – nagyon rendezett, szépen kialakított része ez a falunak), majd a lelki táplálék elfogyasztása után betértünk a helyi vendéglátóegységbe sörözni :)))
Köszönjük a helyi kocsmárosnő kedvességét és humorát :)

---NEGYEDIK NAP---

Még reggeli előtt én és Jutka üzletbe mentünk, hogy némi ajándékot vásároljunk, Rita ezt végigaludta :) . Reggeli után Nagyszőlős, majd Királyháza dombjain fellelhető várromokat vettük szemügyre.



Utunkat a dombok meghódításakor néhány csepp eső hűsitette. Husztot megkerülve a Szinevéri-tó felé haladtunk tovább.



Útközben dalos kedvű utitársaink keményen gyakoroltak az esti előadásra :)))) A tóhoz vezető út rossz minőségét, csak a környezet, a szépséges táj, hegyek-völgyek, az utunkat végig követő folyó hömpölygése kompenzálta.
A Szinevéri Nemzeti Park központjába érve, buszunk leparkolt és onnan gyalog indultunk neki a hegynek (1,2 km keményen felfelé), melynek tetején a Szinevéri-tó gyönyörű látványa és annak nyugalma várt.



Tényleg csodálatos volt, ami a hegy megmászása után a szemünk elé tárult. Kár lett volna kihagyni. Bene felé tartva, megtapasztalhattuk, milyen átkelni egy függőhídon.
A helyieknek természetes, hogy ezen a hídon járnak – kelnek, nekünk viszont néha elállt a szavunk és azt sem tudtuk hogyan tovább, főleg, mikor Zoltán barátunk kedvesen ugrálni kezdett rajta. Kár lett volna kihagyni, élmény volt és minden tiszteletem azoké, akik nap, mint nap ezen és ehhez hasonló (vagy még rosszabb állapotban lévő, keskenyebb és hosszabb) függőhídon közlekednek (és ha még kissé spicces is az ember, na az érdekes lehet :) )
Még egy kis időre megálltunk Csetfalván. Ez nem volt a program része, de úgy gondolom érdemes volt itt is elidőzni egy kicsit.




Mivel el volt csúszva a napi programunk (késésben voltunk), sajnos Huszt várromához már nem jutottunk fel, csak az autóbusz ablakából nézhettük meg. 3 évvel ezelőtti túránkról szép emlékek kötnek Huszt várromjaihoz is, kár, hogy kihagytuk, bár ez lett volna túránk legnehezebben megközelíthető célpontja. Itt búcsúztunk el idegenvezetőnktől, Mihók Richárdtól, aki végigkísérte, végigkalauzolta utunkat. Köszönet érte. Ahogy visszaértünk Benébe már finom vacsora (csirkehúsos bableves, káposztás tészta) várt ránk. Vacsora után a faluház előtti szoborparkhoz siettünk, hogy előadjuk vendéglátóinknak kis, énekes-verses, buzdító műsorunkat, melyet a pár nap alatt, igen kevés gyakorlással hoztunk össze.


Ezt egy kis mulatság követte, ahol jó hangulatban daloltunk, táncoltunk, beszélgettünk, nevettünk, ismerkedtünk, sütiztünk és boroztunk :)

---HAZAÚT---

Reggel kicsit korábban keltünk, hogy még összepakoljunk az induláshoz, vettünk még néhány ajándékot az otthonmaradottaknak, elbúcsúztunk vendéglátóinktól, megköszöntük a sok figyelmességet, ételt, kedvességet és humort, majd buszra szállva elindultunk hazafelé.
Az 1 órás határátkelés után még megálltunk Magyarországon, hogy két szomszédos falu Csaroda (http://www.csaroda.hu) és Tákos (http://www.takos.hu) református templomait megnézzük.
Hajdan a csarodai templom egész belsejét színes freskók díszítették.
“1642-ben Persenyi Gábor lelkészsége idejében a templomban lévő freskókat lemeszelték és helyettük ősi életfás-virágos ornamentika került a falakra, a külső ajtó és ablakkeretekre. A templom belső berendezését 1747-ben Kisrédei Rédei Ferenc készítette.”

Tákoson a templomhoz érve egy idős nénike várt minket, aki előadásmódjával, ízes beszédével mindenkit elvarázsolt. Úgy mondta el a templom történetét, mintha ő maga is részese lenne/lett volna a kezdetektől.
Mielőtt buszra ültünk volna, hogy hazafelé induljunk, a fából készült torony meredek falépcsőjén felmásztunk a haranghoz, hogy onnan nézzünk körül.

Gyorsan suhant buszunk, söfőrünk Péter biztos kezekkel vezette a buszt, mely csak úgy szelte a kilométereket. Köszönet azért, hogy biztonságban hazaérkeztünk. Köszönet a Palóc Társaság elnökének Z. Urbán Aladárnak (a Magyar Kultúra Lovagjának), kedves Alibának a lehetőségért és a szervezésért, köszönet utitársainknak a jó hangulatért és nem utolsó sorban köszönet jár vendéglátóinknak Tibornak és Szilvinek. Kívánunk nekik sok jó vendéget és bőséges termést földjeikre, nem utolsósorban pedig köszönjük, hogy megmaradtak magyarnak egy idegen országban.
Megjegyzés: Mikor Bene polgármestere megtudta, hogy Rita és én, 3 évvel ezelőtt a benei faluház előtti padon ismerkedtünk meg, viccesen azt mondta, hogy új szlogennel, társkereső túrákat fognak szervezni :)

2 megjegyzés:

cibak írta...

Uff! Milyen szép élményeket elevenített meg az írásod! THX

Robi blogja írta...

Szivesen. Hidd el nagyon jó volt. És nagyon szép :) Remélem legközelebb jössz Te is! :)