2026. október 17-én ismét elmentem egy kis hifizésre.
Ezúttal nem a megszokott High End Show-ra, hanem a Budapest Audio Expóra, amelyet a D50 Hotelben rendeztek meg a Damjanich utcában.
Megint sajtóigazolvánnyal akkreditáltam, így sajtósként járhattam végig a kiállítók termeit. Fotóztam, nézelődtem, hallgatóztam, és természetesen próbáltam eldönteni, hogy melyik szobából vinném haza legszívesebben a komplett rendszert.
A válasz természetesen: mindegyikből. Már ha lenne hozzá egy kisebb vagyon.
A Budapest Audio Expo meglehetősen komolyra sikerült. Több emeleten, a hotel különböző méretű szobáiban sorakoztak a kiállítók. High-End rendszerek, hangsugárzók, erősítők, streamerek, lemezjátszók, fejhallgatók, kábelek, vinyl és minden egyéb, ami egy hifistát képes hosszabb időre egy helyben tartani.
És persze voltak emberek is.
Sok ember.
Fiatalok, idősebbek, középkorúak, párok, egyedül érkezők. Láthatóan sok műértő, régi motoros és olyan is, aki egyszerűen csak kíváncsi volt.
A hifi ugyanis akkor érdekes, ha nem csak egy szűk, egymásnak specifikációkat felolvasó társaság hobbija.
A végén úgyis mindenki ugyanoda jut: bekapcsolja a zenét, és eldönti, hogy tetszik-e neki.
A hotelszobák
A rendezvény egyik érdekessége egyben az egyik hátránya is volt.
Egy hotelszoba azért mégsem egy bemutatóterem.
A kiállítók gyakorlatilag beköltöztették a komplett rendszereiket a szobákba. A hangsugárzók, erősítők, lemezjátszók és egyéb elektronikák mellé pedig természetesen be kellett férnie a látogatóknak is.
Néha elég nehezen.
Voltak szűk, levegőtlen szobák, ahol húsz-harminc ember próbált egyszerre hallgatni egy rendszert. Egy komoly hangsugárzónak pedig nem feltétlenül tesz jót, ha gyakorlatilag a fal, a bútorok és a látogatók között kell megmutatnia, mit tud.
Persze egy kiállításon nem lehet tökéletes körülményeket teremteni. És talán pont ettől érdekes az egész. Nem laboratóriumban hallgatjuk a rendszereket, hanem valós körülmények között.
Csak otthon nincs mellettem még harminc ember. És a szobám sem ilyen.
Na, de hogyan szólt?
Ez azért érdekes kérdés, mert egy ilyen kiállításon nagyon hamar kiderül, hogy a drága nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó. Sőt. Volt olyan rendszer, amelyik kifejezetten tetszett.
Spendor Classic 100
Az egyik kedvencem az Extreme Audio szobája volt. Egyszerűen rendben volt az egész. Jó volt hallgatni, összeállt a rendszer, és nem az volt az érzésem, hogy valami különleges technikai mutatványt próbálnak rám erőltetni.
Monitor Audio Platinum 300 3G (5 millió forint körüli áron kapható...)
Egyszerűen csak zenét hallgattam.
És végül is ezért mentem.
A KEF rendszere is szépen szólt. Az ilyen pillanatoknál az a legjobb, amikor az ember egy idő után már nem a hangfalat hallgatja. Nem azt figyeli, hogy milyen magas a magas, mennyire feszes a mély, vagy mekkora a színpad.
A KEF az már tavaly is nagyon szépen muzsikált
Hanem egyszerűen csak hallgatja a zenét. Aztán persze továbbmegy. Mert van még mit nézni.
Klipsch Cornwall IV
Az Octogon Audio szobájában a Klipsch Cornwall IV volt az egyik olyan hangsugárzó, amelyre különösen kíváncsi voltam.
A Cornwall nem az a diszkréten a fal mellé állított kis doboz, amit az ember észre sem vesz.
Na, ezt el bírnám viselni otthon...
Ez egy hangsugárzó. Nagy. Nagyon nagy. És pontosan úgy néz ki, amilyennek egy Klipschnek szerintem ki kell néznie. Nekem bejött.
Van benne valami abból a régi iskola érzésből, amikor a hifi még nem feltétlenül azt jelentette, hogy egy tenyérnyi fekete dobozból próbáljuk előcsalogatni a teljes zenekart.
Magico M6
Aztán ott volt a Magico M6. Na, ez már az a kategória, ahol az ember először inkább nézi, mint hallgatja. A Magico M6 nem egyszerűen egy hangsugárzó, hanem egy komoly ipari tárgy. Mérete, kidolgozása és megjelenése alapján is egyértelmű, hogy itt nem a „majd egyszer veszek egy ilyet” kategóriáról beszélünk. Viszont jól szólt.
És ez a lényeg. Mert lehet egy hangsugárzó akármilyen drága és látványos, ha megszólalva nem győz meg. A Magico azok közé tartozott, amelyeknél szívesen maradtam volna még.
Zellaton Plural EVO
A Zellaton Plural EVO szintén azok közé tartozott, amelyekre érdemes volt odafigyelni. Elsőre talán nem is olyan látványos, mint néhány másik monstrum a kiállításon, de hallgatva nagyon rendben volt.
Nem akart mindenáron látványos lenni. Egyszerűen jól szólt. És egy ilyen kiállításon ez már elég jó ajánlólevél.
Parabox Pingvin
A Parabox Pingvinje is kellemes meglepetés volt. Azok közé a rendszerek közé tartozott, amelyeknél megint csak azt vettem észre, hogy nem akarok azonnal továbbmenni. És egy ilyen rendezvényen ez már elég sokat jelent.
És akkor a másik oldal…
Persze nem minden szólt jól.
Sőt, volt olyan szoba, ahonnan gyakorlatilag azonnal kifordultam.
Phil Collins szólt. Én pedig szeretem Phil Collinst. Csakhogy amit ott hallottam, az minősíthetetlenül szar volt. Nem kicsit. Olyan érzésem volt, mintha egy házimozi-rendszeren valami rossz csatorna szólna, miközben az egészből megpróbálnak sztereó rendszert csinálni. A hang egyszerűen nem állt össze.
És ilyenkor azért érdekes helyzetbe kerül az ember. Ott áll egy komoly rendszer előtt, minden bizonnyal gondosan összeválogatott komponensekkel, komoly hangsugárzókkal, elektronikával, kábelekkel, és aztán megszólal Phil Collins úgy, hogy az ember legszívesebben megkérdezné:
"Biztos, hogy ezt így gondoltátok?"
Nyilván egy kiállításon rengeteg dolog befolyásolja a hangot. A szoba, az akusztika, az elhelyezés, a hallgatási pozíció, a beállítások, a hallgatók száma és még sok minden más.
De a végeredményt azért mégis a fülünk dönti el. Az én fülem akkor azt mondta: "Menjünk tovább."
Nálam itthon egy Klipsch R-28F páros és egy Yamaha A-S701 adja meg a lakás hangját, de ez a páros összehasonlíthatatlanul jobban szól, mint ez a kiállítási darab. Szóval nem értettem az egészet...
A fejhallgatós szoba
Aztán ott volt a fejhallgatós szoba. Természetesen ezt sem hagyhattam ki. Volt ott egy-két igazán különleges darab, de az egyikre különösen felkaptam a fejem. Egy Erzetich Charybdis került a kezeim közé. Úgy nézett ki, mintha valami "hiperszuper", földönkívüli technológia lenne. Nem egyszerűen egy fejhallgató, hanem valami ipari műalkotás.
Egy ilyen szerkezetet természetesen ki kell próbálni.
Felvettem.
Hát...
Először is: nehéz. Nem úgy „kicsit nehezebb a szokásosnál”, hanem úgy rendesen. Az ember felteszi a fejére, és rögtön érzi, hogy valami húzza lefelé a fejét. Nem tudom, hosszabb távon hogyan lehet ezt kényelmesen viselni, de nekem néhány perc után már az volt az érzésem, hogy a nyakam is szeretne véleményt nyilvánítani. Persze a kinézete alapján az ember valami elképesztő hangélményt vár. És itt jött a meglepetés.
Nos...
Nekem is van fejhallgatóm. Egy Beyerdynamic DT 990 PRO, amiről egyébként írtam is már a blogon. Ez a Beyerdynamic ezerszer jobban szól, mint a kipróbált Erzetich Charybdis...
Igen, tudom. Erre most biztosan felhördül néhány audiofil. Milliós fejhallgatót hasonlítok a saját Beyerdynamicomhoz?
Igen. Mert végülis nem az árcédulát kell hallgatni. Hanem a zenét.
Lehet a Charybdis akármilyen különleges konstrukció, lehet gyönyörűen megmunkálva, lehet egy komplett ipari műalkotás – nekem egyszerűen nem tetszett úgy, ahogy szólt. A saját fejhallgatóm pedig igen. És innentől kezdve nekem nagyon nehéz megmagyarázni, miért kellene ezért ennyi pénzt kiadni. Ráadásul még cipelni is kell a fejemen. Szóval nálam ez a teszt rövidre sikerült...
Charybdis = gyönyörű, különleges, drága, nekem nem tetszett a hangja és rohadt nehéz.
Beyerdynamic = felteszem, elindítom a zenét, és élvezem.
Lehet, hogy én vagyok a hülye. De egymillió forintért azért hadd legyen már jó akármi szól is rajta.
És ott volt a Martin Logan ESL15A
A Martin Logan ESL15A-t nehéz nem észrevenni. Ez már önmagában egy látványosság. Az elektrosztatikus hangsugárzó úgy néz ki, mintha valaki egy sci-fi filmből hozta volna át a nappaliba. A klasszikus dobozhangfalak után különösen érdekes látvány.
Összességében
Nekem összességében tetszett az Expo. Nem azért, mert minden rendszer jól szólt. Pont azért, mert nem. Egy ilyen rendezvénynek szerintem éppen az az értelme, hogy az ember meghallgat különböző rendszereket, és rájön, hogy mit szeret és mit nem. Volt olyan szoba, ahol leültem volna még fél órára.
Volt olyan, ahol két perc után továbbmentem. Volt olyan hangsugárzó, amelyik hatalmas volt és lenyűgözött. Volt olyan, amelyik kisebb volt, de sokkal jobban tetszett. És volt olyan is, amelyik papíron biztosan fantasztikus, nekem mégsem mondott semmit.
A szűk hotelszobák egyértelműen jelentettek némi hátrányt. Néha az volt az érzésem, hogy egy-egy rendszer egyszerűen nem kapta meg azt a teret, amiben igazán megmutathatta volna, mire képes. De talán pont ezért is érdekes egy ilyen rendezvény. Mert végül nem a prospektust hallgatjuk. Nem az árcédulát. Nem a márkanevet. Hanem a zenét.
És nekem ezen a napon több olyan rendszer is volt, amelyik miatt érdemes volt végigjárni a D50 összes szintjét. Aztán hazamentem, bekapcsoltam a saját hifimet.
És természetesen az első dolgom az volt, hogy meghallgassam, hogyan szól ugyanaz a Phil Collins otthon.
Csak hogy biztos legyek benne, hogy nem Phil Collins-szal van a baj.