Himnusz = népdal?

Nem jellemző, hogy beleártom magam bármiféle politikai jellegű dologba is, - most sem fogom - de ma kaptam egy érdekes e-mailt (köszi érte) és úgy gondoltam, hogy a tartalmát megosztom itt a blogon.

Kiderült, hogy a szlovák himnusz zenéje - ami eddig ismeretlen eredetű volt - valójában egy 1908-ban Bartók Béla által gyűjtött népdalgyűjteményben szerepelt. Maga a szlovák himnusz pedig 1919-ben "készült el".

A népdal címe: Azt mondják...
Itt hallgatható meg:

Szövege:

Azt mondják, nem adnak engem galambomnak.
Azt mondják, nem adnak engem galambomnak.
Inkább adnak másnak, annak a hatökrös fekete subásnak.

Pedig az én rózsám oly szelíden néz rám.
Pedig az én rózsám oly szelíden néz rám.
Vagy, ha csókot hint rám tizenkét ökörért, csakugyan nem adnám.

Megkínált csókjával, piros szamócával.
Megkínált csókjával, piros szamócával.
Melyet az ujjával csipegetett, midõn künn vót a nyájával.

Ígérte, hogy mához két hétre gyűrűt hoz.
Ígérte, hogy mához két hétre gyűrűt hoz.
Azután oltárhoz térdepel majd velem, s elviszen magához.

Édesanyám, kérem, ne hűtse meg vérem.
Édesanyám, kérem, ne hűtse meg vérem.
Hiszen azt ígérem, hogy én a rózsámmal holtomig beérem.

Nem kívánok különösebb véleményt nyilvánítani, inkább csak mosolygok az egészen. Hmmm..., mi fog még kiderülni?

Felvidék én így szeretlek!

Reggel a postámat töltöttem épp le, mikor az egyik emailben egy jútyubos linkre akadtam. Mr. Gonsales küldte és felhívta rá a figyelmemet, hogy mindenképp nézzem meg, mert nagyon érdekes. Úgy döntöttem, hogy felrakom a blogra és megosztom itt is.

Nekem nagyon tetszik. Jól meg van ez csinálva :-)

Beszóltak, mert fotóztam...

Furcsa "élményben" volt tegnap részem. Volt egy kis időm, ígyhát arra gondoltam telefonálok egyet. Jó idő volt, ezért beszélgetés közben kisebb sétát tettem a munkahelyem szűk környékén és felfedeztem egy faragott szobrot. Már elsétáltam arra többször is, szerintem már láttam is a szobrot, de valahogy csak most figyeltem fel rá úgy érdeklődéssel. Beszélgetésemet befejezve visszatértem a munkámhoz, de nem hagyott nyugodni a szobor. Fogtam a fényképezőmet és visszatértem a helyszínre, hogy meg is örökítsem. A közeli vendéglátó egységben szabadidejét töltötte három fiatalember. Amint befejeztem a fotózást visszafelé indultam. Hallom amint beszólt az egyik úriember, hogy: "No, most már lehet cikkezni az újságnak, hogy nincs kiírva szlovákul a magyar szöveg fordítása.." Majdnem meg is ijedtem, hogy hááá...wazeg még megvernek itt, mert fotózni mertem. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy nem volt semmi tervem a fotókkal, mindössze meg szerettem volna örökíteni saját célokra. De úgy látom akarva-akaratlanul is elérték, hogy cikkezzek a dologról, igaz más okból... Furcsa ez az ellenséges gondolkodás, ami mostanában az emberekben van. Mindenkiben először a rosszat látják... Szomorú... Szerintem.

Magázva vagy tegezve????

Egyik kedves kolléganőm küldte a következő szöveget, ami arra próbál rávilágítani, hogy mennyire nem mindegy, hogy azt akivel beszélünk magázzuk, vagy tegezzük.

A magyar nyelv egyik érdekessége ez is:

A főnök aggódik a beosztottja miatt, mert 12:00-kor mindig elmegy valahova, 14:00-kor megérkezik és újra leül dolgozni . Felbérel egy detektívet, hogy kiderítse, mit csinál közben.
A nyomozó másnap jelenti:
- János ismét elhagyta az irodát, beszállt a kocsijába, a házához hajtott és bent lepihent. Utána megebédelt a hűtőjében talált ételből és lefeküdt a feleségével. Ezután elszívott egyet a legjobb szivarjai közül és visszajött dolgozni.
- Én már azt hittem valami baj van. Ez nagyon egészséges!
- Nos, megengedi, hogy tegezzem?
- Természetesen.
- Akkor elmondanám még egyszer: János elhagyta az irodát, beszállt a kocsidba és a házadhoz hajtott. Ott megebédelt a hűtődben talált ételből. Ezután lefeküdt a feleségeddel, elszívott egyet a legjobb szivarjaid közül és visszajött dolgozni.