Végre üzemi szabadság volt. Első héten elintéztem azon ügyeimet, amiket olyankor nem tudok, mikor dolgozom. Doki látogatása, fogorvosi ellenőrzés, stb...
Furamód nem éreztem a hét elején semmiféle izgalmat a közeledő erdélyi út miatt. Szerdától aztán valami megváltozott. Akaratlanul is elkezdtem csoportositgatni a cuccokat a szobámban. Vicces volt. Volt még egy közös vásárlás szerdán Balassagyarmaton, majd csütörtökön jött a nagy pakolás. Jól megtömtem az utazótáskámat.
Péntek reggel autóba ülve újra Balassagyarmatra mentünk, mert itt volt az első megállója a busznak. A busznak, ami már annyi országon és kilométeren keresztül volt társunk. Nemcsak a busz, hanem a sofőrje Balázs is ismerős volt.
Csomagjaimat bepakolva elbúcsúztam szüleimtől, akik a buszhoz kísértek. Még megvártuk a velünk tartók seregét, majd elindult a busz a következő megállóba, ahol újabb és újabb emberek szálltak fel a buszra. Szépen lassan megtelt a busz és elindultunk a cél irányába, ERDÉLY felé.
...megkértem Ritát, hogy legyen a társam ennek a bejegyzésnek a megírásában. Az ezt követő sorok a Ő tollából olvashatól. Majd néha azért én is hozzászólok :-)
Lássuk hát Rita beszámolóját:
Én szeretem Erdélyt, többször jártam már ott. Mikor megtudtam, hogy Robi még nem volt soha ezen a vidéken, gondoltam, ez nem maradhat így tovább. Megörültünk, mikor kiderült, idén a Palóc Társaság erdélyi túrát szervez a nyárra. Elsőként jelentkeztünk be az útra.
Összesítéssel kezdek azok miatt, akik nem érnének a bejegyzés végére (előre figyelmeztetem a kedves Olvasót: Hosszú lesz.).
Nehéz megfogalmazni, hogy milyen is volt. Mondhatnám, hogy jó volt és ez igaz is lenne, de mégsem elég kifejező most ez a szó. Sokféle jelzővel illethetném. Minden egyes napját külön – külön is jellemezhetném. Mégis csak annyit írok: gyönyörű tájakkal, hegyekkel, dombokkal, völgyekkel, erdőkkel, a természet csodáival, „gasztronómiai atomrobbanással, melyet ott reggelinek és vacsorának hívnak”, élményekkel, barátságokkal, érzésekkel teli „csudajó” 8 nap Erdélyországban. Akkor, lássuk, hogyan is történt…
Péntek reggel lassan megtelt az autóbusz. Ismerősként üdvözöltük a buszt is és a sofőrt is, Balázst, aki ismét profi munkát végzett. Úgy kormányozta a hatalmas buszt, mintha egy kis játékautó lenne. A csapattagok között voltak már régi ismerősök és újoncok is. Hamar jó hangulatú beszélgetés alakult ki a körülöttünk ülőkkel. Beszélgettünk komoly dolgokról és vicces történetekről egyaránt. Mikor megtelt az autóbusz elindultunk úti célunk, Erdély felé.
Első napunk nagy részét még az utazás töltötte ki. Az időjárás végig kedvezett nekünk, túrázóknak. Kisebb megállókkal megszakítva az utat megérkeztünk Erdély küszöbére a Király-hágóra. Innen gyönyörű a kilátás.
Ilyen pl.: a főtér, Mátyás király felújított lovas szobrát - (ahonnan Románia rendfenntartói szedtek le, mondván: „no,no, no…” – magyarul: ne pózolj a magyar királlyal testközelből és lehetőleg ne lépj a fűre :-) – de kérdem én, akkor miért csinálnak lépcsőkön megközelíthető emlékművet? - a gótikus Szent Mihály székesegyházat (kifelé menet Robi ismerősével futottunk össze – érdekes volt), Mátyás király szülőházát, ami most a képzőművészeti és design egyetem székhelye, így csak az udvarig jutottunk. Sétálgattunk még a vásári forgatagban a szűk, de hangulatos utcákon és Romániára oly jellemző kábelrengetegeket fotóztunk.
Majd tovább indultunk. Következő megállónk a Mezőség közepén fekvő Pusztakamaráson volt. Itt meglátogattuk a nemrég elhunyt Sütő András, nagy magyar író és drámaíró szülőházát.
A délután egy részét a parajdi sóbányában töltöttük. Hihetetlen élmény! A bányába egy busz visz le. Nagyon rossz, mikor az alagút végén egyszer csak eltűnik a fényes pontocska, vagyis a bejárat. Majd rengeteg lépcső következik, amin gyalogosan közelíthetjük meg a bányát.
Festői tájon haladva értük el a Bucsin-tetőt, majd leereszkedtünk a Gyergyói-medencébe. Kis időre megálltunk Gyergyóalfaluba, ahol István pap szobra áll, aki 1567-ben pünkösd hetében mozgósította a és vezette csík és gyergyó népét János Zsigmond hadai ellen, akik erőszakkal akarták rájuk kényszeríteni az új hitet.
Az ősi hithez való ragaszkodás diadalmaskodott. Csíksomlyóra mentek hálát adni az Istennek és Máriának a győzelemért. Azóta minden évben megrendezik a csíksomlyói pünkösdi zarándoklatot. A templomlátogatást követően elindultunk Csíkrákos felé, a Cserekert fogadóba, ahol ezután egész héten reggeliztünk és vacsoráztunk, majd itt is elszállásoltak minket, szintén családoknál.
... második szobánk...
Szobánkból nyílt a saját kis fürdőszobánk. Ha Cserekert Fogadó, akkor meg kell említeni Kovács Annamáriát – Pannikát is. Ő az, aki családjával együtt szervezi a csíkrákosi vendéglátást, és működteti a fogadót, ami egy rusztikusan berendezett, 100 férőhelyes, a falusi székely konyha ízvilágát megelevenítő étterem Csíkrákos központjában. Egész héten gondoskodott ellátásunkról. Kedvességével, mosolyával, ízes székely beszédével lopta be magát a szívünkbe.
A harmadik napon, reggeli után a gyimesi csángókhoz látogattunk. Csatlakozott hozzánk Halász Péter néprajzgyűjtő, aki Budapestről költözött a csángók közé, hogy ne csak tanulmányozza az életüket, hanem élje is. Ő sok érdekességet mesélt nekünk.
Ezen a napon felkerestük az „ezeréves határt” Gyimesbükkön, megtekintettük az őrházat, benne egy vasúttörténeti kiállítást, a Rákóczi – várat, a kontumáci kápolnát, a Hősök Emlékhelyét, ahol koszorúztunk, énekeltünk, és a Deáky Panziót, ahol ebédeltünk, sajtokat és székely köményest (pálinka) vettünk. Ebéd után Gyimesközéplokon a csángó hagyományőrzős tájházat kerestük fel.
Hidegségpatakán a Szent István templomban mondtunk hálát Istennek a látnivalókért. Ez után útra keltünk. Gyönyörű tájakon vitt ismét az utunk. Dombok, völgyek váltották egymást. A hegyen messze birkák legelésztek, itt – ott lovak, szénaboglyák, néhol felbukkant egy kis házikó is az erdő mellett. Késő délután érkeztünk meg Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsú helyszínére.
Számomra más volt így látni ezt a helyet. Láttam már a búcsú idején több ezer magyarral és láttam most, pár magyarral is. Érdekes különbözőség, de mindkettő élmény. Először bementünk a kegytemplomba, ami hatalmas nyugalmat áraszt magából. Felmentünk a csodatévő csíksomlyói Szűz Mária szobrához, hogy megérintsük a lábát. Több csodát is tulajdonítanak neki, de ami az én kedvencem az az, hogy amikor próbálták elvinni onnan a törökök, mert istállónak akarták használni a templomot, a Mária szobrot több ökörrel sem tudták elvontatni a helyéről. Sok hálaadó táblácska hirdeti még a csodákat a szobor mellett. Ez után Robi és én elindultunk a Hármas-halom oltárhoz, a Nyeregbe, ami a Kissomlyó és a Nagysomlyó között található. Felfelé a könnyebb utat választottuk, mert tapasztaltam már, milyen felmenni oda, ha csúszik a fű. Felérve megnéztük azt a helyet, ahol a búcsú alkalmával fél millió magyar gyűlik össze, a Salvator káplonát, a remete lakot, ahol ma is él egy remete, a Jézus-hágó tetejét, a Hármas-halom oltárt, majd egy meredekebb hegyoldalon mentünk, itt – ott csúsztunk le a faluba. Majd részt vettünk a vasárnap esti szentmisén a kegytemplomban. Aztán vacsora és pihenés.
Másnap, azaz a 4. napon a Baróti-hegység körül tettünk egy körutat. Erdővidék központjában, Baróton meglátogattuk a Baróti Szabó Dávid középiskolát, ahol az igazgató, néhány tanár és 3 diák látott minket vendégül.
Ez után Kisbaconba mentünk, ahol meglátogattuk Benedek Elek, más néven Elek apó emlékházát. Az író egyik dédunokája – Szabó Réka - vezetett minket körbe, mesélt dédnagyapjáról, munkásságáról.
...az író egyik dédunokája – Szabó Réka és a kapu felirata...
Sokan könnyekig meghatódtunk, mikor megtudtuk, hogy milyen nagy szeretet volt ebben az emberben a gyerekek, a felesége és szülei iránt. Három évvel halála előtt megírta saját sírfeliratát, ami aztán szó szerint be is következett: kihullott kezéből a toll … Felesége rögtön mérget vett be, mert megígérték egymásnak, hogy mindig együtt lesznek. Sírfelirata a következő: „ Ahová te mégy, oda megyek én is. És valahol lakol, ott lakom, a te néped, az én népem, és a te Istened az én Istenem. Ahol meghalsz, ott halok meg és ott temettetem el.” Robi helyezte el kis koszorúnkat, Benedek Elek tiszteletére, majd egy vers is elhangzott.
Ezt követően Vargyasra vitt az utunk, ahol megnéztük az uintárius templomot és megismerkedhettünk a népi bútorfestő művészettel.
Hídvégre mentünk tovább, ahol egy kiállítást néztünk meg és a helyi református lelkész előadását hallgattuk meg a földvári fogolytáborban magyarságuk miatt elpusztított áldozatoknak emléket állító múzeumban. A megyeszékhely felé vettük az irányt és kicsit elidőztünk Sepsiszentgyörgyön is. Itt egy csodaszép park fogadott minket és csak magyar szó hallatszott. Szerettünk volna bemenni a templomba is, de tömeg várt minket és rendőrségi helyszínelők. Mint megtudtuk éppen aznap törtek be és rabolták ki a templomot.
Két helyi nénivel jót beszélgettünk az ottani helyzetről, a régi világról. A 84 éves néni arról mesélt, mikor még ő kislány volt és egy Pozsonyról szóló dalt is elénekelt nekünk. Mikor megtudták, hogy mi Felvidékről jöttünk mindketten sírva fakadtak és talán még nagyobb örömmel meséltek tovább. Majd Isten áldását kérve, úgy búcsúztunk el, mint régi ismerősök. Kedvesek voltak. Csíkrákos felé még megálltunk Tusnádfürdőn, ahol több borvíz - forrás is található és megtöltöttük az üvegeket. Pár éve, mikor legutóbb itt jártam még tábla hirdette, hogy Vigyázz, medve! Ma már ez a tábla nincs meg. Talán már nem járnak oda a medvék, vagy ők lopták el?
Hamarosan jön a folytatás...
Péntek reggel autóba ülve újra Balassagyarmatra mentünk, mert itt volt az első megállója a busznak. A busznak, ami már annyi országon és kilométeren keresztül volt társunk. Nemcsak a busz, hanem a sofőrje Balázs is ismerős volt.
Csomagjaimat bepakolva elbúcsúztam szüleimtől, akik a buszhoz kísértek. Még megvártuk a velünk tartók seregét, majd elindult a busz a következő megállóba, ahol újabb és újabb emberek szálltak fel a buszra. Szépen lassan megtelt a busz és elindultunk a cél irányába, ERDÉLY felé.
Lássuk hát Rita beszámolóját:
Én szeretem Erdélyt, többször jártam már ott. Mikor megtudtam, hogy Robi még nem volt soha ezen a vidéken, gondoltam, ez nem maradhat így tovább. Megörültünk, mikor kiderült, idén a Palóc Társaság erdélyi túrát szervez a nyárra. Elsőként jelentkeztünk be az útra.
Összesítéssel kezdek azok miatt, akik nem érnének a bejegyzés végére (előre figyelmeztetem a kedves Olvasót: Hosszú lesz.).
Nehéz megfogalmazni, hogy milyen is volt. Mondhatnám, hogy jó volt és ez igaz is lenne, de mégsem elég kifejező most ez a szó. Sokféle jelzővel illethetném. Minden egyes napját külön – külön is jellemezhetném. Mégis csak annyit írok: gyönyörű tájakkal, hegyekkel, dombokkal, völgyekkel, erdőkkel, a természet csodáival, „gasztronómiai atomrobbanással, melyet ott reggelinek és vacsorának hívnak”, élményekkel, barátságokkal, érzésekkel teli „csudajó” 8 nap Erdélyországban. Akkor, lássuk, hogyan is történt…
...a kilátás...
Tovább folytatva az utat estére megérkeztünk Magyarfenesre, ahol pálinka és finom vacsora várt minket. Itt jegyezném meg, hogy az erdélyi vendégszeretet egyik kifejezője a „minden étkezés előtt kínáljuk meg a vendéget pálinkával”, vagyis, kis túlzással persze, de 8 napos erdélyi körutunk alatt annyi pálinkát ittunk meg, mint itthon kb. fél év alatt.
A vacsora elköltése után az erdélyi családoknál való elszállásolás következett Tordaszentlászlón. Mi egy parasztházban aludtunk, ahol nemrég meghaltak a házigazdánk anyósáék, így most kiadják a házat a turistáknak. házigazdánk beszédes ember volt, mesélt az ottani élethelyzetről. Reggeliről Gizike, a háziasszonyunk gondoskodott.
Ő ismertette meg velünk a kirántott tejbegríz fogalmát, amit azóta már itthon is elkészítettem. Első este beszélgetés és fütyörészés hallatszott az ablakunk alatt, majd hatalmas koppanás mellett egy kődarab landolt az ablakunkban, amin szerencsére le volt húzva a redőny. Mindketten megijedtünk, de talán én egy kicsit jobban. Ezt bizonyítja Robi reggelre vérkeringéstől mentes bal karja, amit attól kezdve nem engedtem el reggelig. Jaj, és a csillár. említésre méltó. Ugyanis hatalmas, fekete, öntött vas csillár, melyről 4 kitárt szárnyú, fekete angyalka bámult ránk. Mély nyomot hagyott bennem az a csillár.
... a csillár és a szoba ...
Reggeli után összepakoltunk és cuccostól tovább indultunk. Kis utazást követően megérkeztünk Kolozsvárra, ahol nagyobb sétát tettünk és megnéztük a híresebb látnivalókat.
A sóbánya levegője száraz és tiszta, tisztább, mint a magashegységek levegője. A só magába szívja a nedvességet, elnyeli a porszemeket és megöli a kórokozókat. Légzőszervi betegségekben szenvedők itt orvosok által előírt kezeléseket kapnak.
Úgy van kialakítva mintha egy nagy játszótér lenne, így a kisgyermekek számára is elviselhetőbb az ittlét, mondhatni játszva gyógyulnak. Hinták, csúszdák, mesevetítés, ugráló vár, laptopozási lehetőség, padok, asztalok, étterem, borház, kápolna, kiállítás, pingpong asztalok, tollaslabdázási lehetőség, WC stb. van kialakítva a bánya tárnáiban. Szó szerint megnyaltuk a falat, ami természetesen sós volt. A parajdi sóbányában különböző programokat is rendeznek (hangverseny, karácsonyi ajándékosztás hátrányos helyzetű gyermekek számára stb. ). Parajdi sót mindenki vehet magának, hiszen nagyon sok megbetegedésre javallt a használata különböző formában (inhalálás, fürdőkúra, öblögetés stb. )
... második szobánk...
Másnap, azaz a 4. napon a Baróti-hegység körül tettünk egy körutat. Erdővidék központjában, Baróton meglátogattuk a Baróti Szabó Dávid középiskolát, ahol az igazgató, néhány tanár és 3 diák látott minket vendégül.
...az író egyik dédunokája – Szabó Réka és a kapu felirata...
Hamarosan jön a folytatás...